2015. március 11., szerda

Mesélek a Tükörről

Olyan könyvet szerettem volna írni, ami emlékezetes, megrendítő. Amit újra el akarsz olvasni, hogy átgondold az eseményeket, vagy átéld a pillanatokat. Szeretném elérni, hogy az Olvasó akarja a folytatást, mivel trilógiának terveztem.



Lényegében nincs bevezetés. A történet azzal kezdődik, hogy a főszereplő lány, Neszta haldoklik. Az események összesen két napot foglalnak magukba. Neszta párja, Damien már a korai órákban rájön, hogy a lány, akinek épp megkérni készül a kezét, eltűnt. Intenzív keresést indít a megtalálása érdekében, közben nem érdekli, kin kell keresztül gázolnia. Jó kis tesztoszterontöltetű jelenetek születtek ebből, amiket nagyon üdítő volt megírni.



Míg Damien keresgél, kibontakozik egy másik világ, ahol Neszta szellemként ébred. Kissé elveszett, mert olyan lények harcának középpontjában találja magát, melyeknek a létezéséről álmodni sem mert. Állandó segítője, arrogáns kalauza ebben a kaotikus szellemlétben Holló. Ő lett az egyik kedvenc karakterem, mert nagyon összetett személyiség, aki által kicsit kicsúfolhattam az egyébként teljesen normális karaktereket.

„A legelső, ami eszembe jut róla, hogy milyen remekül fonja össze a misztikumot a valósággal… Aztán a különleges karakterek, pl Holló, na meg Damien, aki először csak egy nyomozónak tűnik és meglepetés, hogy paranormális jegyei is vannak.
Nekem Zorka karaktere is különleges.”(Egy előolvasó)


Amikor a Tükör első vázlatát írtam, Damien teljesen átlagos ember volt. Sajnos rá kellett döbbennem, hogy így nem találom túlságosan vonzónak vagy izgalmasnak. Különlegessé kellett tennem, ezért egy nagyon kiemelkedő posztot találtam ki a számára. Szerencsére sikerült a szerepet teljesen a magáévá tennie.



Vannak más kedvenceim is a történetben, akikről még szívesen mesélnék Nektek, de félő, hogy túl sokat árulnék el.




Április 25-én délután a Milenárison dedikálok, szeretettel várok mindenkit! 



2014. november 22., szombat

Tükör megjelenés



A Tükör - Rekviem a szivárványodért című regényem megjelenési időpontja:

2015. április 25.


2014. április 5., szombat

Bíborhajú fénykép-varázslat

Fénykép-varázslat, avagy varázslatos fénykép játékom minden évben visszatér, így 2014 sem lesz kivétel.




Részvételi feltételek:
1: Készíts egy képet bármely Benina-könyvedről! (Rajta lehetsz te is a könyvvel, vagy egy házikedvenced - az ilyenek mindig nagyon helyesek, imádom őket, vagy simán egy általad kreatívnak gondolt elrendezésben)
2: Küldd a képet a benina.worlds@gmail.com-ra, a tárgy legyen "varázskép"
3: Iratkozz fel a facebook oldal megfelelően kiemelt posztjához!

Minderre egy egész heted van, mivel a játék időtartama 2014. április 5-től 2014. április 12. éjfélig tart.

Sorsolás útján kerül ki egy nyertes neve 2014. április 13-án.

Nyeremény: a Könyvhétre megjelenő Tükör egy példánya.

Köszönöm, hogy idén is velem játszotok! Várom a képeket! :)




2014. február 8., szombat

Tükör részlet


Szemszög: Holló


"Csöndes, hátborzongató nevetés törte meg a túlvilági csöndet. Fáztam, de nem mutattam semmi jelét, hogy bármit is érzékelnék. Fekete köd gomolygott a lábam körül, de figyelemre sem méltattam. Egy kimért mozdulattal a földbe szúrtam fekete sétapálcámat, a kézfejemen megfeszült fehér bőröm, ahogy megszorítottam a végét.
– Ethon! – Mellettem fekete köd magasodott, majd lassan alakot öltött, míg én elfojtottam egy káromkodást. Lehet, hogy ő volt ezen a környéken a főnök, de nem voltam hajlandó megadni neki azt az elégtételt, hogy a kétségbeesést lásson rajtam.
– Testvérem! – Suttogása visszhangot vert, ezernyi hang okozta borzongás szaladt végig a gerincemen.
Élesen villant rá a tekintetem.
– Soha nem leszünk már testvérek!
Egyszer valóban azok voltunk… Talán. Egy másik életben, amikor más lapokat osztottak nekünk. De ebben a szánalmas létformában biztosan nem történik meg újra. Ethon pedig még nálam is rosszabbá vált.
– Mennyi arrogancia – sziszegte hűvösen. Halk hangjában hallottam a harag éles pengéjét hasítani. – Azt hiszed, jobb vagy nálam, de nézd csak meg magad! Eltűnt a ragyogásod, testvér!
Nem kellett lenéznem magamra, hogy tudjam, igaza van. Kibaszottul frusztráló volt a semmi közepén állni, és egy olyan genya kárörvendését hallgatni, aki mások kiszipolyozásából nyeri az életerőt.
Mereven előreszegtem a tekintetem, és Nesztát figyeltem. Annyira mozdulatlanul feküdt... Annyira halott volt. Vártam a pillanatot, amikor végre segíthetek neki. Isten az égben! Annyira szerettem volna a segítségére lenni!
A levegő rebbenését éreztem a tarkómra hulló szögegyenes hajamnál.
– Nézd meg, mivé váltál! Árnyéka vagy önmagadnak, egy rohadt fantom, aminek még egy olyan is szét tudja rúgni a seggét, mint amilyen én vagyok! – Hisztérikusan éles röhögéssel törte meg a suttogását, mintha táblán húzta volna végig mind az öt fémes karmát.
– Te választottad ezt a sorsot magadnak – vetettem oda közönyt mímelve.
A röhögés azonnal félbeszakadt, átadva helyét az elégedett csöndnek. Ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy a kezére játszottam. Válaszreakciót akart kicsikarni, én pedig olyan könnyedén megadtam, amire vágyott. Átkoztam magam, hogy ilyen könnyen lépre mentem. Nem szabad engednem, hogy olvasson bennem, a szándékaimban… a gondolataimban.
– Te is választottál – intett a kezével Neszta felé.
Nyers bűntudat, félelem és harag marta a torkomat. Az, hogy ő is látta a lányt, semmi jót nem jelentett. Katasztrófa volt számomra, Neszta számára, és talán a világnak is.
Hűvösséget erőltetve lángoló lelkemre, belenéztem Ethon szemébe. Majdnem tükör. Egyforma magasságunk miatt a tekintetünk egy vonalban találkozott. A bőre éppolyan világos volt, mint az enyém, ám némiképp füstösebb árnyalatot kapott az árnyai közt töltött idő alatt. Haja, az enyémmel ellentétesen, jobb oldalt választotta el, és olyan fekete volt, akár a legsötétebb éjszaka. Ebben az egy dologban kiemelkedően tértünk el egymástól. Míg az övé alig ért a válláig, az enyém hosszan lenyúlt a hátamon, és ennél világosabb szőke már nem is lehettem volna.
Halvány arcát a fültől fülig húzódó lágy állkapocsvonala tette teljessé, kiemelkedő arccsontja pedig éles vonásokat kölcsönzött neki. Halandó nők talán még vonzónak is találnák, míg bele nem néznek a szemébe. Az egyetlen, mely miatt érezheted, hogy valaki nem élő, lélegző, érző lény. A szem mindig a lélek kibaszott tükre, és ez kifejezetten jellemző a fajtánkra.
Ethon szeme sápadtkéken világított beesett arcában. Írisze fagyosságot, tekintete olyan hideget árasztott, mely bizonyította, hogy lélekfalóval állok szemben. Aki ránézett, nem lehetett biztos benne, van-e egyáltalán pupillája. Ebben a pillanatban azonban szinte ragyogott.
Rossz sejtelem tolta félre a félelem és aggódás maradványait a mellkasomban, terjedő űrt hagyva maga után.
– Mit műveltél? A lány védett…
– Hah! Volt! – Kiáltott elégedetten, bele az arcomba. Nem hátráltam, nem is pislogtam. Nem engedtem, hogy meglássa bennem a pánikot. – A lány védett volt, míg cserben nem hagytad. Ő lett a te cserbenhagyottad!

És ezzel tálcán kínáltam fel a sötétségnek."




2013. november 29., péntek

Bíborhajú extra

Egy távoli Karácsony…





Interjúalanyok: Claire White, Kellan Black
Időpont: ahhoz elég távoli jövőben, hogy már túl legyenek a nehezén…
Helyszín: áttetsző szoba (egyszerű nappali, melynek különlegessége, hogy a falakat leszámítva minden átlátszó benne: a bútorok, a poharak, a festmények a falon)

A nevem Benina, és hosszú, indokolatlan eltűnésem után szerettem volna kedveskedni az Olvasóimnak. Mivel közeledik a Karácsony, ezért úgy döntöttem, meginterjúvolom a Bíborhajú sorozat három legnépszerűbb karakterét, Claire-t, Kellant és Milant.
Claire és Kellan egymáshoz préselődve ülnek egy egyszemélyes, terjedelmes fotelben, ujjaik egymásba fonódva. Milan tőlük jobbra helyezkedik el, a lábával türelmetlenül dobolva, élénk szemét percenként a falon függő, átlátszó órára függesztve.

A kérdéseket mind a négy megjelent Bíborhajú könyv alapján kapják, és természetesen a 4. részben, Milan könyvében nyitva hagyott, a visszajelzések alapján a legtöbbeket foglalkoztató kérdéseket teszem fel először.

B: Mi történt Claire-rel és a babával?
Claire: Nagyobb volt az ijedtség, mint a valódi probléma.
Kellan: Ez igaz, bár ezt akkor még nem így éreztem. Rohadtul fájt látnom őket, tudnom, hogy valahol a segítségemre vár. A legrosszabb a tehetetlenség volt. Hosszú ideig nem tehettem mást, csak figyeltem, ahogy az a rohadt felhő kiszívja belőle az életet.

Claire válasza kissé kitérő, de mivel itt van, és vele beszélgetek, úgy döntök, hiszek neki.

B: Gideon David Black.
Kellan: Ez nem kérdés, hanem a fiam neve.

Érdekes… Kellan velem mindig barátságosan viselkedett. Először látom ónixfényű szemében azt a hűvös elutasítást, amivel korábban legfeljebb a Zsoldost illette.
Claire érzékeli a feszültséget, és csitítóan megpaskolja Kellan combját.

Claire: Gideon a mindenünk. Igazán ő minden, amik mi vagyunk, és még annál is több.

B: Mennyivel több? Veszélyes a világokra?
Milan: Jesszus! Persze, hogy veszélyes, hiszen Mágus! Csupa nagybetűvel, értesz? Kibaszott Mágus!
B: Nem tudom, hogy mit jelent.
Milan: Naná, hogy tudod – vágja rá, majd rögtön elvigyorodik.

Milan mosolya ragadós, én pedig úgy döntök, nem kínzom tovább a párocskát. Helyette:

B:  Merre van Trixie?
Milan: Csajos délutánt tartanak, amire nem voltam hivatalos.
B: Nincs ezzel semmi bajod, ugye?
Milan: Mármint mivel? Hogy nem visz magával, amikor az anyjával, a nővérével és a rémes Testőrével mászkál? Lebeszélhettem volna. Ha akarom, velem marad, velem válogat női fehérneműt, a francba, még segítettem is volna neki!
B: Felvenni?
Milan: Vagy levenni… Nem mindegy? Az egyikből következik a másik.

Igyekszem elrejteni a mosolyom. Jégiudexen nem olyan nehéz átlátni…

B: Komolyra fordítva, melyik volt a legemlékezetesebb karácsonyi ajándék, amit egymásnak adtatok?

Milan unottan felhorkant, de nem fűz megjegyzést. Claire arca egészen átszellemül, ahogy átgondolja a választ.

Claire: Nem tudnék választani. Nem tárgyakat ajándékozunk egymásnak, hanem élményeket. Ezek számomra legtöbbször mágikus pillanatok. Még mindig olyan sok dolog van, amiről nem tudok. Kellan számára viszont többnyire mágiamentes élmények.
B: Mondasz egy példát?
Claire: A Black Mermaidek világa káprázatos. Az ott eltöltött idő felejthetetlen. És különleges dolog víz alatt elkölteni egy romantikus vacsorát.

Cinkosan egymásra mosolyognak, Milan pedig csak a fejét csóválja. A kedves pillanat miatt azonban nem engedem átsiklani a társalgást egy fontos momentum említése mellett.

B: Ha már a sellőket említed…

Kellan és Milan a szemét forgatja. Mindentudón bámulnak egymásra.

Kellan: Tudtam, hogy nem hagyja ki!
Milan vigyorogva: Bolond lenne…

Figyelmen kívül hagyom az évődést, úgyis tudom, hogy kedvelnek. Claire-hez fordulok, mert ő legalább figyel rám.

B: Tehát sellők. Mi hír róluk? A harmadik kötet óta az Olvasók nem hallottak felőlük.
Claire: Moldomus pusztulása megviselte őket, az azt követő események pedig megpecsételték a sorsukat.
B: Arra gondolsz, hogy a tó, amit az otthonuknak nevezhettek, eplusztult?
Milan: Nem csak az ő otthonuk pusztult el akkor. Nem kellett volna annyit nyafogniuk emiatt. Komolyan, a hisztiző sellőknél sosem láttam rémesebbet.
Kellan: De ők eleve átkozottak voltak. Nem mehettek sehová…
Claire: Khm… Hozzánk jöhettek volna. A Pajzs területén direkt a számukra alakítottunk ki egy hatalmas tavat.
Kellan: Tudom, de… Ismered Breadent.

Ezúttal egyöntetűen hallgatnak. Na, igen. A sellőcsalád fejének elég már az említése, hogy befagyjon a hangulat.
A témaváltás nem nehéz, hiszen, túl sok dolog van, amiről mesélhetnének.

B: Kellan, te még nem válaszoltál. Melyik a legemlékezetesebb karácsonyi ajándékod?

Kellan szúrósan néz rám, miközben megvonja széles vállát. Mintha tudnom kellene a választ, mert annyira egyértelmű.

Kellan: Minden egyes karácsonyi ajándék emlékezetes. Minden ünnep, minden nap belém vésődik, mert ő velem van.

Megszorítja a tenyerébe simuló kezet, és lángoló tekintetével szinte keresztüldöfi Claire-t. Milan látványosan öklendezik, Claire olvadozik…

B: Mi a véleményetek a Karácsonyról? Mi ennek a jelentése a számotokra?
Claire: Úgy hiszem, a Karácsony csak egy jelzés. Afféle felhívás a rohanó hétköznapokban, hogy az emberek eszébe juttassa, meg kell állni egy kis időre, és ki kell mutatni mindazt, amit éreznek.
Kellan: Az emberek természetesnek veszik a szeretetet, a szerelmet, de ez nem így van. Talán természetes, ösztönszerű, ahogyan megszületik, létrejön, de onnantól kezdve olyan, akár egy növény. Gondozni kell, gondoskodni róla, folyamatosan új élményekkel táplálni, hogy fennmaradjon. Az emberek ezt gyakran elfelejtik, és úgy gondolják, ha már megszületett az érzés, meg is marad. De ez nem így van.
Milan: A szerelem legnagyobb ellensége, mondhatni, a gyilkosa a hétköznapi monotónia. Onnan már csak egy lépés, hogy a másikat hibáztasd mindenért. Pedig ez a legnagyobb baromság! A társadat okolni a hétköznapok szürkesége miatt olyan, mintha az arcodra veszekednél, amiért orrot növesztett – Ha nem akarod szagolni, nem kellene az életed közepére végezned a piszkos dolgod!
Kellan: A Kölyök azt akarja ezzel mondani, hogy az embereknek jól jön a Karácsony, mint ünnep. Készülnek rá, különlegessé teszik, és szabadjára merik engedni mindazt az érzelmi lavinát, amit egyébként a hétköznapok terhei béklyóba kötnek.

Nem kommentálom, ők pontosan tudják, miért nem.

B: Mit rejteget az ötödik rész?
Milan felröhög: Ezt inkább tőled kellene megkérdezni…
Claire: Igaz, de most még ő sem tudja.
Kellan: Legalábbis nem mindent. De egyvalami biztos.
Claire: Igen. Az az egy dolog mindig száz százalék, ha ő írja.

A szememet forgatom, nem ismernek annyira jól…

Milan már nem nézi az órát, Claire arcán mindentudó mosoly tűnik fel, és Kellan szemébe is visszatér a barátságos fény.
Kellan előrehajol, és úgy felel a kimondatlan kérdésre.

Kellan: Mindig jó a vége.
Milan: Boldog vég örökké.

Talán mégis ismernek…






2013. szeptember 22., vasárnap

Sárkánylélek - Első fejezet



Első fejezet,

amikor rádöbbensz, hogy a hely, ahová mindenáron el akartál jutni, az a pont, ahonnan fejvesztve kellene menekülnöd…






A hegy valóban nagyon magas volt. Amy Price fáradtan szemlélte az előtte magasodó hegyormot. Már órák óta gyalogolt, hogy kiérjen a szabadba, de úgy tűnt, mintha a hegyet körülvevő erdő soha nem akarna véget érni. A levegő hőmérséklete minden lépésnél egyre csökkent, ami meglepte Amy-t.
Azt hinné az ember lánya, ha már egyszer sárkányok felkutatására adja a fejét, a cél közeledtével inkább forrósodnia kellene a levegőnek, nem mínuszba fordulnia. Talán más lényekre más szabályok vonatkoznak. Már ha egyáltalán létezik szabály a természetfeletti lények és a hőmérséklet közötti kapcsolatra.
Amy biztos volt benne, hogy elment az esze. Az őrület nagyjából elfogadható tulajdonság egy huszonkét éves egyetemista esetében, aki az egész életét hátrahagyva nekivág az ismeretlennek. Ráadásul olyan helyre igyekezett, ahonnan még élő, ép elmével rendelkező ember soha nem tért vissza. A kíváncsiskodók vagy eltűntek, vagy hullazsákban kerültek elő.
Felfoghatatlan… Dél után nem sokkal indult útnak, és ez idáig nem történt semmi, ami alátámasztotta volna az eltűnések elrebegett indokait. Az erdő széli kis faluban egyetlen hely működött, ahonnan információt tudott szerezni. Amikor a helyiek tudomást szereztek az úti céljáról, egymás szavába vágva világosították fel a legendákról és történetekről.
Draganok már az emberiség létezése óta léteztek. Amy is találkozott már néhánnyal, de még soha nem került egyetlen egyhez sem kontaktus-közeli kapcsolatba. A világ így működött. A draganok és emberek megfértek egymás mellett, és bár soha senki nem mondta ki hangosan, mindenki tisztában volt a ténnyel, melyik faj a dominánsabb.
Nem lepődött meg senki – legyen szó a Föld bármely pontjáról –, amikor különleges emberekkel találkoztak, akiknek a hátukból sárkányszárnyak nőttek. Egy-egy kontinensen több ezren éltek, és nagyon ritkán olyannal is össze lehetett futni, aki emberien viselkedett. Az első dragan Sárkány és ember nászából származott, azóta azonban már mindenféle keveredés előfordult. Sőt, akadt olyan is, akinek a családjában két-három generáció is kimaradt, aztán váratlanul egy emberpárnak dragan-képességekkel jött a világra a csecsemőjük. Egyre gyakoribb volt azonban a dragan-férfi és ember-női pár, mivel a női draganokat egy középkori pusztítás csaknem teljesen kiirtotta.
Amy borzongva húzta össze magán őszi gyapjúkabátját, amibe kényelmesen elfért, mivel a szükségesnél két mérettel nagyobb volt. Maga sem tudta, miért, de folyton nagy ruhákban szeretett mászkálni, ebben érezte jól magát.
Ibolyakék szemével elszántan nézett a hegyorom felé. Nem fogja feladni. Nem tudta, kit fog találni, ha felér a hegyre, de bízott benne, hogy az illető segíteni fog neki. Határozottan összepréselte a száját, és tovább indult. Lilith is megtenné érte.
Hosszú évek óta voltak barátnők. Ha tehették, találkoztak, de leginkább online tartották fenn a kapcsolatot. Amy mindennél jobban szerette volna, ha barátnője beköltözik hozzá a városba, de erre soha nem kerülhetett sor. Lilith ugyanis női dragan volt. Túl sokan vadásztak rá ahhoz, hogy normális életet éljen, ezért visszavonultan élt egy a legtöbbek számára ismeretlen erdő mélyén, egy méretes domboldalon.
Amy tőle hallotta a legendát, miszerint, aki meghódítja a Hegyet, megtalálja az Őst. Az Ősökben már nem sokan hittek, a draganok sem megerősíteni, sem cáfolni nem voltak hajlandók a létezésüket. Lilith állította, hogy ősi sárkányok csak a mesékben léteznek. Dragan létére nem hitt benne, hogy a mai világban élhet tökéletes titokban olyan lény, aki képes megjelenni emberi, dragan és sárkány formájában is.
– Tökéletes képtelenség! – mondogatta Lilith, amikor a beszélgetéseik alkalmával újra és újra felmerült ez a téma. – Egy Ős legfeljebb arra jó, hogy a kis, rosszcsont draganokat kordában tartsák. Mint például: Ha nem raksz rendet a játékaid között, eljön érted az Ős, hogy móresre tanítson!
Amy a fáradtság ellenére elmosolyodott az emléken. Lilith mindent olyan határozottan látott, mindenről megvolt a véleménye, és annak kereken hangot is adott. Mindig irigyelte emiatt. Véleménye éppen neki is volt a dolgokról, de mire megnyílt volna valaki előtt annyira, hogy megoszthassa vele a gondolatait, az illető addigra már továbbállt. Senkinek nem volt türelme kivárni, míg a csöndes Amy megnyílik.
Éppen emiatt vált az egyetem egyik legmagányosabb tanulójává. Stréber, lúzer… Efféle jelzők tapadtak a megjelenéséhez, a nevéhez, de ő még csak késztetést sem érzett, hogy tegyen ellene. Túlságosan zárkózott volt. Lilith viszont éppen emiatt haragudott a világra. Nem szerette azt, ahogy az emberek viszonyultak a mássághoz, az pedig egyenesen dühítette, ahogy a barátnőjével bántak.
A szél váratlan erővel támadt fel az erdőben. Őszi fák lombjával játszott, hasadékokon keresztül süvített, ijesztő dallamot csalogatva elő a csendből. Amy fejében egymást kergették a gondolatok, akár a szél görgette levelek. Minden nesz, zaj után, amire felfigyelt, egy-egy mondatfoszlány tört utat magának.
„Felhőkön vágtatnak, széllel táncolnak, vihart szelídítenek!” – mondta egy öregasszony a fogadóból. Hályogos szemében áhítat csillogott, amikor a draganokról beszélt.
Amy váratlanul megtorpant. Úgy érezte, mintha figyelné valaki… vagy valami. Rémületében teljesen mozdulatlanná vált. A pánik elemi erővel próbált kiszabadulni a józanság maszkja mögül. Próbált hallgatózni, hátha újra meghallja azt a különös zajt, de a fülében hangos robajjal visszhangzott a szívverése.
„A draganok vére mérgező…”
Csendült az újabb hívatlan emlék a fejében.
„A könnyük gyógyító…”
Újabb és újabb hangok nyomták el a valóság zajait. Amy kétségbeesetten körbefordult, majd még egyszer, és ismét. Zihálva kapkodott levegő után, miközben a környezete elhomályosodott előtte.
Pánikrohama volt.
Nem először, bár nem is gyakran fordult elő vele. Nem lehetett kizárólagosan megállapítani a kiváltó okot, mivel eddig összesen kétszer fordult elő vele. Egyik alkalommal ki akarták rabolni. A kollégium elutasította a jelentkezését teltházra hivatkozva, így kénytelen volt az egyetemhez közeli albérletben meghúzni magát. A környék nem tartozott a feddhetetlen biztonságos utcák közé, de anyagiak miatt kénytelen volt beérni egy harmadik emeleti lakással. Lilith folyton piszkálta emiatt, sőt felajánlotta, hogy fizet neki egy házat biztonságosabb környéken. Amy-nek nem volt semmije, büszkesége azonban annál inkább.
Az egyetemi történelem-professzora szeretett éjszakába nyúló előadásokat tartani. Amy egy ilyenről tartott hazafelé, amikor ketten rárontottak. Váratlanul érte a támadás, ahogy hátulról a falnak szorították. Az egyik támadója nekifeszült a gerincének, közben a fejét a hideg, durva kőfalhoz szorította, ami felsebezte arcának érzékeny bőrét.
Az incidenst követően Amy nem igazán tűrte jól, ha beszorították valahová vagy szorosan a háta mögé álltak.
A másik alkalom sokkal könnyebben felfogható. Mint ez a mostani is: a félelem.
Ilyenkor a legszívesebben lefeküdt volna a földre, hogy átadja magát ennek a felemésztő érzésnek. Elterülhetne, és engedhetné, hogy a sötétség magával ragadja…
– Nem! Nem, nem, nem! – ismételgette egyre hangosabban, míg végül el is hitte.
Lilith-nek szüksége van rám!
A szíve már olyan hevesen vert, hogy félő volt, kiakad a helyéről. Az első megérzésére kellett volna hallgatnia, és elmenni a Dragan Központba, ahonnan útbaigazították volna. A probléma mindössze az volt, hogy Lilith eltűnt, és Amy attól tartott, talán kicsit erőszakosan igyekezett mindenki tudtára hozni, hogy ő nem adja fel a keresést, amíg meg nem találja. Lilith elrablói bizonyára nem lelték örömüket ebben a nagy hallgatóság számára tett kijelentésben, és úgy találták biztosnak, ha őt kiiktatják.
A Dragan Központot minden bizonnyal megfigyelés alatt tartották, és Amy nem akarta leleplezni saját magát. Helyette úgy határozott, hogy felkeres egy dragan rejtekhelyet. A sárkányszárnyú emberekről mindenki tudta, hogy szeretik a forró helyeket, a nyüzsgést, kisebb városokban soha nem fordultak meg. A vidékiek közül a legtöbben nem is láttak embert repülni, míg be nem látogattak egy nagyobb városba. Persze időnként a televízió is közvetített róluk, de az mégsem olyan, mint szemtől szemben találkozni egy ilyen lenyűgöző teremtménnyel.
Lilith! Lilith! Lilith!
Amy mantraként ismételgette barátnője nevét. Ki tudja, merre lehet, mit csinálhatnak vele ebben az elveszett percben is?
Ziháló légzése mellett újra hallotta azt a jellegzetes hangot, amit néhány perce. Mintha egy hatalmas bőrkabátot húznának végig az őszi leveleken. Ez megadta neki a szükséges löketet. Rohanni kezdett, amennyire tikkadó erejéből bírta. Alkonyodott, emiatt a látása jelentősen romlott. Nem érezte otthon magát az erdőben, a szabadban, ezért amikor a fényviszonyok megváltoztak, számára minden árnyék fenyegetést rejtett.
Nem számított, merre, csak rohant, ahogy tudott.
Hatalmas, fekete árny suhant el fölötte, mire azonnal megtorpant. A légzése csillapodott, a pánik múlóban volt, ahogy felismerte a helyzetet. Hiszen éppen ezért jött ide. Hogy megtaláljon egy szárnyas lényt. Pontos helyet nem tudott meg, ezt a monstrumot előtte mindenki csak úgy ismerte: a Hegy.
Amy tágra nyílt szemmel fürkészte maga körül az erdőt, de semmi gyanúsat nem látott. Már-már azt hitte, képzelődött, amikor a szeme sarkából mozgást észlelt. Odakapta a fejét, és a szíve kihagyott néhány ütemet. A sötétség megmozdult előtte.
Lilith-en kívül soha nem látott dragant, hímneművel pedig még soha nem találkozott. A nap lemenő fényéből határozottan egy hím dragan alakja körvonalazódott, ahogy lassan közeledett felé. Hirtelen fogalma sem volt, mit kezdjen ezzel a lénnyel.

***
Zion Grovan feszült érdeklődéssel figyelte a tőle néhány lépésnyire reszkető emberlányt. Nem sietett megtudni, ki ő és miért tart éppen az ország legveszélyesebb pontja felé. Napok óta tudott a jelenlétéről, a fogadós, Albert még mindig hálás volt, amiért egy éve megmentette néhány vendégétől, akik túl fiatalok voltak, és túl korán keresték a méretes söröskorsó fenekét, mielőtt célbalövősdivel foglalták volna le unatkozó, városi méltóságukat. Albert foglalta volna el az űzött vad szerepét a játékban.
Apró közjáték volt, Albert azonban azóta is úgy érzi, törlesztenie kell, mert Zion nem nézte tétlenül a sarokból az eseményeket. Elég volt csupán felállnia, és megmutatnia vörös hálómintás, fekete szárnyait, hogy a ficsúroknak elmenjen a kedve a játszadozásoktól. Na, jó… Igazából kisegítette őket a friss levegőre, aztán hátrahagyott Albertnek egy hitelkártyát a törött ablakok és a további károk rendezésére.
Albert éppen egy hete jelentette a Központnak, hogy megszállt nála egy fiatal nő, aki a Hegy és a legendák felől érdeklődik hevesen. Zionnak sem kedve, sem ideje nem volt, hogy ellenőrizzen egy embernőt, aki túl sok regényt olvasott, majd felkerekedett, és a vadonban kereste a kalandot. Éppen ezért küldte a Lakáját, Rydert az ügy véleményezésére.
Általánosságban a Lakájok a draganok dzsinjei. Kívánsz valamit, és a Lakájod mindent megtesz, ami erejéből telik, hogy teljesítse. Erősebbek, gyorsabbak az embereknél, de sosem hatalmasabbak egy dragannál. Precíz népség, akiknél a tisztaság, az erkölcsösség már generációk óta a génjeikbe van vésve.
Ékes ellenpélda volt erre Ryder. Zion biztos volt benne, hogy a fickónál komoly genetikai rendellenesség állhatott fenn, mert nem ismert nála kevésbé lakájosabb Lakájt. Mindenesetre a feladatát több mint jól elvégezte, maradéktalanul végrehajtva, amivel megbízták.
A nőt napokig figyelte, és alig három órája telefonon jelentette Zionnak, hogy a célszemély megunta a várakozást, és nekivágott a vadonnak. Teljesen egyedül!
Tökéletesen hibbant a nő!
Zion számára is nyilvánvaló volt, hogy a megfigyelt nő mentálisan nem beszámítható. Ki vágna neki olyan vidéknek, amelynek kizárólag negatív felhangja volt, ami egyértelműen a veszélyes kategóriába sorolna bármelyik üdülési szaklap, és amelyre elég volt ránézni is, hogy érvényesüljön Dante idézete: „Omnem dimittite spem, o vos intrantes!”
Egy órája a lány nyomában járt, érzékeny orra már megtelt az ember finom levendulaillatával. Nem tudta pontosan, hogy valamelyik szépítőszernek, parfümnek, tusfürdőnek van ilyen intenzív illata, vagy a fehér bőr árasztja magából. Annyi bizonyos volt, hogy teljesen elbódította, és ez cseppet sem volt ínyére.
Kiélezett érzékekre volt szüksége, hiszen ő volt az egyetlen akadály az emberlány és a Hegy titka között. Semmi szükség nem volt rá, hogy átengedje. Talán kém, fontolgatta magában, és bármennyire is kéken ragyogott a lány szeme, nem volt hajlandó eltántoríttatni magát ettől a felvetéstől. Máskülönben mit keresne itt?
Zion az egyik fenyőről figyelte a lány pánikrohamát. Rideg érzéketlenséget kényszerített magára. Talán rájött, hogy figyelik, és ez csak újabb műsor a követői számára. Ahogy a lány rohanni kezdett egyenesen a Hegy titkos bejárata felé, Zion azonnal tudta, hogy a játszadozás véget ért. Széttárta erős szárnyait, és ellökte magát a fáról. Finom suhanással ereszkedett a talajra, szárnyait pedig kinyújtóztatta az őszi levéltakarón.
Az emberlány felfigyelt rá, amivel kizökkent a pánikból. Ibolyakék szemét összehúzta, fókuszálni próbált abban a félhomályban, ami nem kedvezett a számára. Zion viszont tökéletesen látott. És várt.
A fenevadat kereste a lelkében, az elméjében. Tudta, hogy ott van, hiszen egy volt vele, benne élt a születése óta. Más körülmények között a fenevad hirtelen gerjedt haragra, és addig fészkelődött, addig piszkálta Zion emberibb oldalát az elméjében, míg végül átvette fölötte az irányítást. Onnantól kezdve kizárólag az ösztön vezérelte, és semmi nem állhatott közé és kitűzött célja közé.
Zion kilépett a közeli tölgy takarásából, szándékosan úgy mozdult, hogy a nap fénye a háta mögött maradjon. Az emberlány szeme elkerekedett, piros ajka elnyílt a csodálkozástól, ebből Zion azonnal tudta, hogy soha nem találkozott hozzá hasonlóval. Az emberek arckifejezése egészen átszellemül az elsőnél. Senki nem tudta meghatározni, mi lehet ennek az oka. Voltak, akik minden egyes alkalommal felvették ezt a bárgyú tekintetet, valahányszor egy dragannal találkoztak, de a legtöbben legyűrték azt a kényszert, és képesek voltak tudatosan irányítani a félelmet vagy ámulatot, vagy bármit, amit kiváltottak belőlük.
Ez az embernő azonban, ebben az ormótlan ruhában, azzal a bárgyú kifejezéssel az arcán – bár Zion úgy vélte, ez a legbájosabb bárgyúság, amit idáig látott –, nem jelentett veszélyt. Nem jelenthetett, mert a fenevad nem jelentkezett. Zion magában érezte a fenevad erejét. Meglapult és figyelt, de ennyi. Semmi több. Csak figyelt, azt viszont kiélezetten.
A lány hátrált egy lépést, mintha azt fontolgatná, menekülőre fogja-e a dolgot. Valószínűleg ez lett volna az első épeszű gondolata a nap folyamán. Ám mielőtt Zion átengedhette volna magát a megkönnyebbülésnek, miszerint a puszta megjelenése is elég volt, hogy eltérítse a szándékaitól a betolakodót, a lány összepréselte telten pirosló ajkát, és újra előrelépett.
– A segítségedre van szükségem!
Sokkal határozottabban csengett a hangja, mint ahogy kinézett. A nagy pulóverből előbukkanó kezét tördelte, alsó ajka megremegett, mielőtt újra összezárta volna. De, ha mindezt figyelmen kívül hagyja, Zion akkor is hallotta a szívverését. Úgy dübörgött a pulóverbe rejtett mellkas mélyén, mint egy dobozba zárt kolibri szárnya.
Nem felelt a különös kijelentésre, csak tovább figyelte. Tapasztalatból tudta, hogy általában elég egy komor pillantás, kitartó hallgatás, hogy kizökkentse a másikat. Arra számított, hogy a lány majd zavartan hadarni kezd, zagyvaságokat hord össze, csak azért, hogy mentse a bőrét. A legtöbb ember az ő helyzetében ezt tette volna. Zion megtanulta már, hogy az emberi faj képviselőitől soha ne várjon hűséget, lojalitást, vagy bátorságot.
Ha ezt Ryder hallaná, valószínűleg szétrúgná érte a dragan-seggét. A Lakáj ugyanis messzemenőkig hűségesen szolgálta, ugyanakkor imádta emberi származású édesanyját.
Zion hiába várt, a fenevad benne ingerülten felmordult. A lány nem szólalt meg. Kitartó hallgatásával arra ösztönözte, hogy Zion törje meg a csendet. Patthelyzet, erők csatája, néma ütközet.
Tett egy lépést előre, és pontosan tudta, mikor vált a lány számára is láthatóvá az arca. Akármit is olvasott le róla, elegendő volt ahhoz, hogy halálra rémüljön. Helyes! Éppen ideje volt már, hogy ez a nőszemély felfogja, mekkora veszélynek tette ki magát azzal, hogy ide merészkedett.
– Segíteni fogsz nekem! – Hangzott az újabb kijelentés.
Zion felhúzta egyik szemöldökét a szinte felszólító módra. A lány belső gátja ekkor tört át, mert ömleni kezdett belőle a szó.
– Tudom… tudom, hogy segíteni fogsz nekem – hebegte, és két karját maga elé tartva, izgatottan gesztikulálva magyarázatba fogott. – Tudom, hogy nem szívlelitek az idegeneket, és tudom, hogy csak kivételezett helyzetekben vagytok hajlandóak kimerészkedni a hasadékaitokból. Tudom, hogy nem bántjátok a jó embereket, és tudom, hogy brutálisan megbüntetitek azt, aki szerintettek rászolgált. De azt is tudom – folytatta szinte légvétel nélkül –, hogy ha valaki bajba kerül, fontolóra veszitek, hogy segítsetek.
Az egyik, ami feltűnt Zionnak, hogy a lány képes hosszú, tagolt mondatokat elhadarni egyetlen levegővétellel. A másik pedig a keze. Mindkét keze, hogy egészen pontosak legyünk. Folyamatosan mozogtak, és olyan aprók voltak, végtelenül kicsinek tűntek, ahogy a hatalmas pulóver ujjából előkandikáltak. Hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy kihámozza a lányt abból a ruhadarabból, és alaposabban felfedezze, mit rejteget alatta.
Csend jelezte, hogy a válaszára várt.
– Sok mindent tudsz – jegyezte meg, csak hogy mondjon valamit. A hangja sokkal nyersebben hangzott, mint szerette volna. Megköszörülte a torkát, majd legyintett. – Nem foglalkozunk eltűnt személyekkel.
Az ibolyakék szempárban kétségbeesés villant.
– Jaj, dehogynem! Ezzel igen! – erősítette meg erélyesebben.
Zionnak feltűnt, hogy a lány visszafogja magát. Újabb vágy társult a pulóverből való kihámozás mellé. Kíváncsi volt, milyen hangosan képes ez a csendes lány a nevét sikoltani…
Csírájába fojtotta el a gondolatot.
– Valóban? – mordult rezignáltan, és karjait összefonta a mellkasánál.
Feltűnt neki, hogy a lány pillantása, mely eddig rezzenéstelenül kapaszkodott a tekintetébe, elkalandozott a bicepsze irányába. Bal karján egyedi tetoválást viselt, talán az vonta magára a figyelmét. Vagy talán, hogy nem viselt pólót…
A lány sűrűn pislogott, mielőtt hevesen bólintott.
– Mindenképpen! A barátnőm nem csak eltűnt. Elrabolták.
– Forduljon a rendőrséghez.
A lány türelmetlenül legyintett, mintha így próbálná félresöpörni a nagyon is helytálló javaslatot. A mozdulattal azonban csak annyit ért el, hogy Zion figyelme újra a kezére terelődött.
– A rendőrség ebben nem tud segíteni – csattant fel türelmetlenül a lány, és Zion úgy találta, jól áll neki, ha dühös szikrák gyulladnak nyugodt kék szemében. – Hallott… Hallott már a Cégről?
Zion egész testében megfeszült.
Akár kém volt a lány, akár nem, máris többet tudott, mint a hozzá hasonló kíváncsiskodó emberek.
Persze, hogy hallott a Cégről. Hónapok óta a nyomában voltak a Központban, de nem tudták belőni a törzshelyüket. Ha sikerült volna, azonnal kiiktatják az egész rohadt helységet, bármekkora is legyen.
Mivel Zion nem felelt, a lány folytatta az okfejtését.
– A barátnőmet ők rabolták el. A Cég. Szeretném, ha segítene megtalálni őket, hogy kiszabadíthassam. Vannak sejtéseim, de… – Egy pillanatra bizonytalanul elhallgatott, mire a Zionban rejlő fenevad még inkább lelapult. Mintha a lány bizonytalanságát a sajátjaként élné meg. – Kicsit félek egyedül nekivágni.
Zion a távolból feléjük közeledő dübörgést hallott. Első rutinja az lett volna, hogy megragadja a lányt, biztonságba helyezi, hogy ne tudjon ártani és őt se tudja senki bántani. Azonban a hallása felhívta a figyelmét egy monoton kattogásra. Akkor már tudta, hogy Ryder közeledik a hatalmas Jeepjével, aminek az elején, a kormány fölött egy a fejét bólogató kutya folyamatosan kattogott.
– Miért rabolna el a Cég védtelen nőt?
Kézenfekvő kérdésnek érezte, ezért nem értette, miért néz rá a lány úgy, mintha nyilvánvaló dologról kellene felvilágosítania.

– A barátnőm nem ember. Ő dragan.




2013. szeptember 21., szombat

Milan könyve idézet a 2. fejezetből


A 2. fejezet címe: Meglepő útmutatás
Szemszög: Milan
Milan könyvének teljes első fejezetét ide kattintva olvashatjátok! 


"Felnéztem Claire-re, aki idegességében az ajkát harapdálta.

– Ha felsebzed a szádat, Kellan fasírtot csinál belőlem, mielőtt lemegy a nap.

               (...)

A lépcső felé néztem, ahol ott állt a démon.
– Rosszkor jöttem? – kérdezte Kellan, az egyik szemöldökét csúfondárosan a magasba emelve.
Bírtam ezt az alakot, még akkor is, ha hajlamos volt kölyöknek nevezni a hátam mögött.
Szorosabban öleltem Claire-t, és ívben hátradöntöttem a testét.
– Mit gondolsz, bébi? Rosszkor jött? – Vidáman megrántottam a szemöldököm, mire kirobbant belőle egy újabb nevetés, újabb ragyogás nélkül. Ez már több volt, mint furcsa.
– Ami azt illeti…
Tréfásan forgattam a szemem, és egyenesbe hoztam az ünneprontót.
– Fedezned kellett volna – korholtam szelíden.

– Fasírtsütés ideje? – vágott vissza kedvesen, majd kibontakozott az ölelésemből, és a démonjához indult."